Kedvenc mese:Békakirály!

Gyerekkoromban a kedvenc mesém volt.

Bevallom, nem tudom már, kitől származik, azóta soha, sehol nem láttam nyomtatásban, ami hasonló címmel látható volt a TV-ben, az nem ez volt. Csak a kerettörténet egyezett.

Szívesen megosztom mindenkivel, akit érdekel:

BÉKAKIRÁLY!

A vár alatt, lenn a völgyben,

sűrű erő vadona,

szarvasoknak, őzikéknek,

kisnyulaknak otthona.

A vár ura, a királyfi,

egy nap szörnyű hírt kapott,

a királyi vadaskertben,

egy óriás sas pusztított.

Nem kímélt az semmi élőt,

semmi kedves állatot,

fegyvert fogott a királyfi,

s az erdőbe vágtatott.

Néma gyász borult a tájra,

mint nagy, fekete palást,

tépett tollak, szétszórt csontok

jelezték a pusztítást.

Elhagyott kút peremére,

királyfint búsan leült,

egy őzike könnyes szemmel

lábaihoz menekült.

Védelmet kért a szegényke,

mert az égen odafenn,

új zsákmány után kutatva

a sas, ismét megjelent.

Rettenetes vijjogással

a felhőkből lecsapott,

a kirányfi sem volt rest,

gyorsan nyilat ragadott.

Pendül az íjj, suhan a nyíl,

a hegyes vas jól talált,

s a hatalmas rablómadár

sebesülten földre szállt.

De amint a földet érte,

ki látott már ily csodát?

Vén boszorkány állt a helyén,

ledobva a tollruhát.

– Átkozott légy! – rikácsolta,

hallgatni is borzalom.

– Vállj békává! Lakj e kútban!

Addig, amíg akarom!

Ez az átok addig tartson,

míg egyszer egy szép napon,

királyi ágyába fektet,

egy királyi hajadon! –

A boszorkány füstté vált,

és eloszlott a levegőben.

Hát a királyfi? Hova lett?

Bizony, béka lett belőle.

Fehérvárban egyre várták,

keresték a kiskirályt,

híre sem volt, hamva sem volt,

elrendelték hát a gyászt.

Szomszéd várnak, Rózsavárnak

öreg volt a királya,

sok kincse közt a legdrágább,

aranyhajú leánya.

Rózsabimbó volt a neve,

szépségének híre járt.

Okosságban, ügyességben,

messzeföldön nem lelt párt.

Szépen táncolt, jól énekelt,

csudamódra hímezett,

de mindközül a legjobban

labdázgatni szeretett.

Szállt a labda, aranylabda,

a lány utánafutott,

odalent járt már a völgyben,

a vén kúthoz így jutott.

Szállt a labda, aranylabda,

egyenest a kút felé,

kis őzike hajolt búsan

a kút pereme fölé.

A labda meg egyet perdült

és a kútnyílásba hullt.

A királylány megszeppenve,

labda után sírva nyúlt.

Kút mélyéből hang hallatszik:

Uramfia! Ki lehet?

– Visszaadom a labdádat,

ha kérésemet megteszed.

– Drága, kedves aranylabdám,

olyan nagyon szeretem.

Kívánságod, bármi legyen,

istenúgyse! Megteszem! –

Kút mélyéből, a sötétből,

előugrott a béka,

s a csillogó aranylabdát

Rózsabimbónak dobta.

Elkapta a lány a labdát,

szaladt, ahogy bírta lába,

futott sírva hazafelé,

a béka meg a nyomában!

Száját tátva ámul-bámul,

lépcsőnél a kardos strázsa,

fegyveréhez kap, de késő!

Benn a béka a szobában.

Vacsorázik épp a király,

mellette a leánya.

– Jóestét! – köszön a béka.

– Megjöttem vacsorára. –

Rózsabimbó elmesélte,

mily kalandja volt a kútnál,

megígérte, meg is tartja:

megvendégli asztalánál.

Vége lett a vacsorának,

leszállott a csendes este,

kézenfogta a csúf békát

Rózsabimbó, s elvezette.

De alig értek a szobába,

a gyertyalánt egyet lobbant,

s béka helyett a lány elé

deli királyfiú toppant.

– Ne ijedj meg, Rózsabimbó!

Elmúlt végre a varázslat!

Köszönöm, hogy segítettél

levetni békaruhámat.

Gyere, menjünk atyád elé!

Hadd mondjam el kívánságom:

adjon hozzám feleségül,

tiéd egész királyságom! –

A királyfi kívánságát

az ősz király meghallgatta,

jobb szeme sírt, bal nevetett,

mikor lányát nekiadta.

– Magam leszek vénségemre,

ha elviszed a leányom… –

Közbeszólt erre a bolond:

– Hallgass meg, jó királyom!

Csak gond néked a korona,

hozományul add országod!

Egyszerre lesz fiad, lányod,

így cselekedj, meg nem bánod! –

– Igazad van, okos bolond!

Köszönöm a jótanácsot!

Csapjunk hát víg lakodalmat!

Húst, bort ide, meg kalácsot! –

Zene zendült, nóta csendült,

táncolt a szép, ifjú pár,

ma is ropják, ha nem únják,

tán még most is áll a bál.